A Grál szent templomában
Műsor:
Wagner: Parsifal – Előjáték és III. felvonás
Közreműködik:
Kovácsházi István, Molnár Levente, Bretz Gábor – ének / Kodály Filharmonikusok / Kodály Kórus (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán)
Vezényel: Kollár Imre
Jegyár: 3100 Ft, 2400 Ft
.JPG)
Richard Wagner művészete még ma is képes megosztani a zenehallgatókat és az operabarátokat. Sokan, akik az olasz-francia operajátszás rajongó hívei, nehezen fogadják be vagy el Wagner forradalmian egyéni utakat járó zenedrámáit. A szövevényes germán mitológia, az átkomponáltság, a deklamatív éneklés, az alapvetően szimfonikus ábrázolásmód és a terjengősség mind olyan sajátságok, melyek a wagneri zene élvezetét nem teszik könnyűvé. Különösen érvényes ez a megállapítás az életmű csúcsait jelentő Ring-ciklusra és az utolsó remekműre, a Parsifalra. Utóbbinak már a műfaji megjelölése is zavarba ejtő, mert szerzője szokatlan módon „fennkölt ünnepi színjátékának” nevezi.
Parsifal, a balga szent történetét Wagner jórészt Wolfram von Eschenbach eposzából merítette, mely évtizedeken át foglalkoztatta. Számos kutató azon az állásponton van, hogy a Parsifal a keresztény, a buddhista és a schopenhaueri filozófia elemeiből áll. Az 1882-ben bemutatott darabot annyira áthatják a szakrális és filozófiai mozzanatok, utalások, hogy az elszánt komponista harminc évig tartó moratóriumot kötött ki a Bayreuthon kívüli előadásokra vonatkozóan. Ez a tilalom azonban nyitva hagyta a koncertszerű bemutatás lehetőségét. Egyébként az 1914. január 1-jén lejárt tiltást követően azonnal – éjfél után – a pesti Népopera már elő is előadta a „tiltott gyümölcsöt”. Kereszty István kritikus így számolt be az eseményről: "Ez a fölemelő szép mese sok (…) tanulságot is tartalmaz, sok bölcsesség és költői szépség van benne.”
A művet tematikája miatt hagyományosan Húsvét környékén tűzik műsorra. A Grál nem más, mint az Artúr- és Parsifal-mondakörhöz kapcsolható középkori költemények titokzatos, szent tárgya, ami birtokosának földi-égi szerencsét és boldogságot kölcsönöz. A wagneri feldolgozás szerint a Grál eredetileg az Utolsó vacsora kelyhe, vagy az a tál, melyben Krisztus vérét felfogták. Az Amfortas vezette Grál-lovagok és a velük szemben álló varázsló, Klingsor harcában a jó győzelmét és a múltbeli bűnök feloldozását Nagypénteken elhozó Parsifal története a keresztény szimbolika számos elemét hordozza magában. A harmadik felvonás során sokévi utazás után Parsifal fekete lovagnak öltözve visszatér a Grál-erdőbe. Kundry, a varázslónő felismeri őt, az agg Gurnemanz azonban nem. Bosszankodik, hogy a szent napon – Nagypénteken – egy fegyveres idegen jön közéjük. Parsifal a földre dobja a lándzsáját, leteszi fegyvereit és leveszi a sisakját. Kundry megmossa, majd hosszú hajával megszárítja Parsifal lábát. Gurnemanz megáldja a visszatért hőst, aki mint a Grál újdonsült lovagja, megkereszteli Kundry-t. Az elhunyt Titurel koporsója mellett kérlelik a sebesülten szenvedő Amfortast, hogy mutassa fel a szent Grált. Parsifal lándzsájának hegyével megérinti Amfortas sebét, akinek fájdalma boldogsággá változik. Parsifal kiemeli a szentségtartóból a Grált, mire fényesség tölti be a csarnokot.
– baljos –
Kollár Imre (fotó: Derencsényi István)
William Morris: A Szent Grál látomása
Liszt Ferenc -díjas, Magyar Örökség díjjal kitüntetett művész
A művész bemutatkozása saját szavaival:
"ÖNÉLETRAJZ - SZEMÉLYEM TÖRTÉNETE:
Egy varázslatos székely faluban Gyergyóremetén, két csodálatos ember második gyerekeként láttam meg a napvilágot 1983-ban (köszönet nekik). Első élmények, amik azzá tettek, ami vagyok vagyis, amikre emlékszem, az a szüleim által belém táplált természet és állatvilág, valamint a teremtő szeretete, tisztelete és a jóság gyakorlása. Családunk egyes értékei a nóta, az irodalom, a népzene, talán ezek adták gyökerét mai tevékenységeimnek. Próbáltam dacolni, keresni egy vagy több másik formát, ami nem áll közel ezekhez a családi szokásokhoz. Nagyon korán elkezdtem sportolni, cselgáncs, ökölvívás, karate, örömömet leltem bennük és eredményes is voltam. Elvadult kamaszkorszakomban pedig, mely Csíkszeredában bontakozott ki, részese voltam mindennek, aminek nem, annak pedig a kitalálója, egy szóval vagyis inkább kettővel jó is voltam meg rossz is voltam - ezek a szavak állítólag először 3 évesen, tavasszal hagyták el a számat, édesanyám emlékei szerint.
A kommunizmus utolsó éveinek szele Csíkszeredába sodort, ez a város a székelység központjaként van számontartva, a csíkiak szerint pedig, ez tény. Csíkszereda, mint egy igazi nevelőváros az életemet nagyon színessé tette, nevelt közössége és iskolái által: Nagy Imre Általános Iskola, majd Líceum. A csíki emberektől pedig azt tanultam, hogy mindig egyenesen, tisztán önmagamat vállalva nyilvánuljak meg. Csíkszereda nem volt kifejezetten az a szakmai közeg, ahol akár a komolyzene, akár az opera része lett volna az emberek mindennapjainak, de mégis sokan bátorítottak engem ebbe az irányba, éppen ezért terveim közé tartozik, hogy a jövőben segítsem a város komolyzene világába történő beépülését.
Az általános iskola utolsó évében el kellett gondolkodni azon, hogy merre tovább, ekkor derült ki számomra, hogy a zenéhez van a legtöbb érzékem, ezt bizonyította az is, hogy mindenféle képzés nélkül több énekversenyt, népdalversenyt megnyertem, ekkor jött szüleimnek az a magától értetődő ötlete, hogy híres bátyám nyomdokait követve, zenélésre adjam szívemet és fejemet. Sikeresen felvételiztem a Nagy István Zene és Képzőművészeti Líceumba, ahol sok hozzám hasonló fiatallal kedves és hosszan tartó barátság született, tanáraimtól nagyon sokat tanultam, ahol bár a magaviseletem mindig hagyott kívánnivalót, talán a tehetségem miatt mindig nyertem megbocsátást. Az ottani eredményeim ösztönöztek arra, hogy tanulmányaimat ének főszakon próbáljam meg folytatni. Ez egy elég merész lépésnek számított akkoriban, hisz előttem még senki nem tette meg, de egy hosszas, mély és kitartó felkészüléssel végül ösztöndíjasként felvételt nyertem a nagyváradi román nyelvű Zeneakadémiára. Tehát a gimnázium után, ahol Mihály Melinda tanárnő nagy szívével szerettette meg velem a komolyzenét, Nagyváradon egy nagyon képzett és egy igazán belevaló énektanár folytatta képzésemet Marian Boboia, akinek munkája olyan eredményes volt, hogy a Magyar Állami Operaház az első meghallgatás után tárt karokkal fogadott.
Ez időtől azt mondják operaénekes lettem...”
