Elveszett és megtalált remekművek

Mozart operanyitányainak többsége önálló koncertdarabként is megállja a helyét. Az „operák operájának” minősített Don Giovanni esetében sincs ez másképp. Sőt, a darab nyitánya – amit állítólag az utolsó pillanatban vetett papírra Mozart – önmagában is remekmű. Formailag nem különbözik a szimfóniák szokásos nyitótételeitől, lassú bevezetésből és szonátaformájú Allegro molto főrészből áll, terjedelmes kidolgozási résszel. A démonikus d-moll kezdés az opera utolsó előtti, Kőszobor-jelenetét idézi meg, melynek során Don Giovanni vonakodik megbánni bűneit, ezért végül a pokol lángjai ragadják el. A továbbiakban is ennek a jelenetnek motívumaiból építkezik a zenei anyag. Színházi előadás esetén a nyitány végén nincs lezárás, a zene közvetlenül vezet át az első jelenetbe. A Mozarttól származó koncertváltozat azonban a szokásos módon, néhány erőteljes D-dúr akkorddal ér véget.

Ludwig August Lebrun neve talán még a tájékozottabb zenebarátok számára is idegenül cseng. Pedig korának - a 18.századnak - egyik legkiválóbb német oboajátékosa volt, aki nemcsak a mannheimi iskolához kötődött sok szállal, de Mozart barátságát is élvezhette. Feleségével, a híres Danzi famíliából származó énekesnővel Európa-szerte sikerrel koncerteztek. Ez volt az az “aranykor”, amikor számos hangszeres muzsikus tehetsége lehetővé tette, hogy saját hangszerének irodalmát szerzőként is gyarapítsa. Lebrun összesen tizennyolc (!) versenyművet írt oboára, melyek közül az első kettő, a d-moll, illetve most elhangzó g-moll hangnemű bizonyult a legidőtállóbbnak. A darab viszonylag hosszú zenekari bevezetővel indul. A nyitó Allegro tétel témái bár egyszerűek, áttetszőek, mégis Lebrunt átlagon felüli komponistaként mutatják be. A B-dúrban induló, szerenád hangulatú Adagio elsősorban az oboa éneklő karakterét hangsúlyozza, a tétel végén szólókadenciának is helyet adva. A rondó jellegű, vidám hangulatot árasztó fináléban a szerző leleményesen váltogatja a hangnemeket és a hangulatokat. Az oboa virtuóz futamai és skálamenetei különösen mutatóssá teszik a zenei anyagot, melyet aztán formás zenekari utójáték zár le.

A IX. „Nagy” C-dúr szimfónia nemcsak Schubert életművének kiemelkedő alkotása, de nyugodt szívvel sorolhatjuk a zeneirodalom csúcsteljesítményei közé is. Az előtte álló jelző valaha arra szolgált, hogy megkülönböztesse a VI. „Kis” C-dúr szimfóniától, de ez ma már inkább a mű terjedelmére és nagyságrendjére vonatkozik. Ehhez képest elég sok bizonytalanság övezi a darabot. A kutatók máig vitatkoznak a keletkezés és a bemutatás körülményein és időpontján, de még a szimfónia sorszámozása is sokáig kérdéses volt. Biztosnak mondható, hogy a mű 1826 nyarára már készen állt, és talán a következő évben félhivatalos bemutatója is lezajlott. 1838-ban, tíz évvel Schubert halála után a Bécsbe látogató Robert Schumann kezébe került az elfeledett kézirat, melynek másolatát eljuttatta a Mendelssohn-nak, aki 1839. március 21-én először adta nyilvánosan elő a IX. szimfóniát a lipcsei Gewandhausban. Schumann a Neue Zeitschrift für Musik nevű folyóiratban lelkes cikkben méltatta az eseményt, kiemelve a szimfónia „mennyei hosszúságát”. Az első tétel terjedelmes bevezetéssel kezdődik, melyhez szonátaformában írott gyors főrész csatlakozik. Az Andante con moto második tétel az A-B-A-B formai sémát követi, különösen figyelemre méltó oboán megszólaló, magyaros jellegű főtémája. Ezt követően egy hosszú Scherzo és Trio következik, amely szintén követi a klasszikus formai elveket. A tematikailag igen gazdag Allegro vivace finálé egy idézet erejéig Beethoven emléke előtt is tiszteleg.

– baljos –

Kollár Imre

Bicskey Gábor