BRAHMS-SOROZAT – II. HANGVERSENY

Brahms első zongoraversenyének gyökerei a XIX. század ötvenes éveire nyúlnak vissza, amikor a szerző egy d-moll hangnemű kétzongorás mű komponálásához kezdett hozzá. Hamarosan felismerte azonban, hogy művészi mondanivalójának kifejtése más kereteket igényel, így végül a versenymű műfaját választotta. Ötven percet meghaladó terjedelmével, Beethovenre utaló zenekarkezelésével azonban a darab eltér a romantikus repertoár kedvelt zongoraversenyeitől. Minden bizonnyal erős hatást gyakorolt a zeneszerzőre a Schumann házaspárral ez időben kötött barátsága is. A középső, Adagio tétel valószínűleg Clara gyengéd portréja, de a pályatárs Robert Schumann öngyilkossági kísérletének hatása is tükröződik Brahms partitúrájában. Méretei ellenére is a hagyományos háromtételes szerkezetet követi a zeneszerző. Lemond azonban az öncélú csillogásról, a zongoraszóló sokkal inkább a befelé fordulást és az elmélkedést tükrözi. Már a d-moll tonalitás is mély mondanivalót sejtet, nem véletlen, hogy Mozart Requiemje, Beethoven Kilencedikje és Schubert egyik legismertebb vonósnégyese (A halál és a lányka) is ebben a hangnemben íródott.

Az op. 68-as, I. c-moll szimfónia vázlatai 1854-ből származnak. Komponálása az utolsó simításokig huszonegy évet vett igénybe, bemutatója 1876. novemberében zajlott le Karlsruhéban. 1868 táján lehetett, amikor Brahms kialakította szimfóniájának végleges szerkezetét. A darab bécsi előadását követő értékelésében a híres zenekritikus, Eduard Hanslick felrótta, hogy Brahms meglehetősen erősen támaszkodott a beethoveni hagyományokra. A szimfónia negyedik tételének vonós dallamát például feltűnően hasonlatosnak érezte Beethoven IX. szimfóniájának Örömódájához. Hans von Bülow német karmester és zongoraművész pedig egyenesen „Beethoven Tizedikjének” nevezte Brahms I. szimfóniáját. A kritikusok végül is megbékéltek, sőt dicshimnuszokat zengtek. „Brahms új szimfóniája olyasvalami, amire a nemzet büszke lehet, mely a mély élvezet és a gyümölcsöző tanulmányozás kimeríthetetlen forrása.” Ezek az értékelések máig érvényesek, hiszen az I. c-moll szimfóniával Brahms végleg biztosította helyét a legnagyobb zeneszerzők sorában. Ahogyan többi három szimfóniájának esetében, az I. szimfóniában is az első és az utolsó tételben fejti ki fő mondanivalóját. Egy lassú bevezető határozza meg azt a komor, drámai hangulatot, amely a lendületes nyitóételt végig jellemzi. A második tétel nyugodt – némileg Schumannt idéző – közjáték, amelyben alig van kontrasztos drámaiság. Bár a harmadik tétel nem igazán fergeteges scherzo, mégis friss, könnyedebb levegőt biztosít az előzmények ellensúlyozására. A komoly, a megbékélést és a győzelem érzését hordozó zárótétel felemelő kódával ér véget, mely Brahms egyedülálló művészetének ékes bizonyítéka.

– baljos –

FEJÉRVÁRI ZOLTÁN

Fejérvári Zoltán a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában Kékesi Judit és Csalog Gábor növendéke volt, majd 2005-től a Zeneakadémián Kemenes András, Várjon Dénes, Wagner Rita és Gulyás Márta vezetésével végzett tanulmányokat. 2006-tól 2008-ig a madridi Zsófia Királynő Zeneakadémia ösztöndíjas hallgatójaként Dmitrij Baskirov osztályába járt. Itthon 2011-ben szerzett kitüntetéses diplomát. Több nemzetközi verseny díjazottja: megnyerte a Montréali Nemzetközi Zongoraversenyt és a cantù-i Nemzetközi Zongoraversenyt, valamint második díjat kapott a James Mottram Nemzetközi Zongoraversenyen az Egyesült Királyságban és a Ricard Vines Nemzetközi Zongoraversenyen Spanyolországban. Számos nemzetközi zenei fesztivál és workshop résztvevője. Koncertjei során olyan nagyhírű muzsikusokkal dolgozott együtt, mint Kocsis Zoltán, Fischer Iván, Vashegyi György, Gary Hoffman, Zakhar Bron, Frans Helmerson, Ivan Monighetti, Keller András és Rohmann Imre. 2013-ban elnyerte a Liszt Társaság „Grand Prix du Disque” hanglemez nagydíját. 2019-ben megjelent Janáček című szólólemezét a Gramophone magazin méltatta. A 2021-es tanévtől a bázeli székhelyű Északnyugat-Svájci Szakfőiskola klasszikus zenei tanszékének oktatója.

Fejérvári Zoltán